5 éve járok egy iskolába, ahol a tanárom mindig ügyel arra, hogy  megizzasszon, kétségek közé tereljen, játsszon az érzelmeimmel, boldoggá tegyen, aggódjak a holnap miatt, vagy csak a következő öt percen rágódjak. Szeretem a tanárom. Ő az én kisfiam, Bálint. Azt hiszem tanulmányaim életem végéig fognak tartani, innen nincs kilépés. Néha egy-egy „lógás” belefér, amikor a férjemmel szó szerint kiosonunk a lakásból, hogy színházba tudjunk menni. Emlékszem, mikor még csak pár napos volt és én csak szótlanul néztem Őt a kiságyában arra gondolva:

– Tényleg van egy gyerekem? Hogy került ide? Áh...ez csak egy álom...

Sokat olvastam arról, hogy milyen lesz az első pár nap, hét együtt. Felfoghatatlan. Persze, persze most morduljon fel mindenki:

- „Miről beszél, miért felfoghatatlan?... 9 hónapot ott volt vele..ott a pocakjában.”

Nos igen, van benne valami, de a karomban tartani, puszilni, érezni a finom baba illatát azért mégis más érzés. Nem hasonlítható a nagy pocakos, bevizesedett lábon mindig a mosdóba döcögve rohanós napokhoz.

Olyan gyorsan repült el ez az öt év.

De most ne is a múltról beszéljünk, maradjunk a jelennél. 2018-at írunk. A világ felgyorsult, az 1900-as évekhez képest feje tetejére állt minden. Tegezhetlek Titeket? Köszönöm! Nem tudom Ti, hogy vagytok vele, de én sokszor kétségből-kétségbe esek.

- "Vajon jól csinálom azt, amit csinálok? Vajon sikerül a fiamat egy egészséges, kedves, segítőkész férfivá nevelnem? Vajon ellent tud majd állni a „butaság” divatjának, hogy hiteltelen ideálokat, és embereket bálványozunk?”-  Csak remélni tudom. Előfordul, hogy elfáradok, bevallom, van, hogy kiabálok, elszakad a cérna. Olyankor azt érzem, fogom a bőröndöm, bepakolok és megyek...sőt.. nem is kell bőrönd, nem kell semmi csak a csend, az autóm és én. Megyek. Messzire. Mikor már képzeletben túl jutottam az első utcasarkon akkor, hirtelen új kép jelenik meg előttem. Belépek a gyermekem szobájába, látom ahogy csendesen szuszókál az ágyában, kedvenc plüss cicájával amiből (most kapaszkodj meg, 4db ugyanolyan példány figyel rám a polcról arra az esetre, ha egy elveszne), közelebb megyek megsimizem kócos kobakját, megpuszilom és azt mondom: Szeretlek. Ez máris visszafordítja a száguldó autómat a kertünkben lévő parkolóba.

Ma reggel én vittem Bálintot óvodába. Törjetek pálcát a fejem fölött, kövezzetek meg, de 4 napja nem raktam be új mosást a gépbe... Hogy miért? Mert rengeteget dolgozunk, és amikor hazamegyünk, azt a kevés időt egymással töltjük, játszunk, olvasunk, focizunk, persze a lakásban, hogy a labda összetörje az asztalon tárolt poharakat, mert ebben ez a buli.

Most visszanyalt a fagyi.. „Nem mostál? Nesze neked!”

Egyetlen egy pár zoknit sem találtam Bálintnak. Pontosítok zoknit körülbelül 25 db-ot gyűjtöttem ki a fiókból, a kosárból, de mind különböző volt. Észrevettem, hogy körülbelül 5-6 db egy csomagból származhat, hiszen anyagban, és színben hasonlítottak, de mégis volt valami eltérés ami miatt nem egy pár volt. Kék minionos sárga csíkkal. Kék minionos sárga csíkkal, zöld pöttyökkel. Kék minionos kék csíkkal.. na, a hatodik variáció után azt hittem sztrókot kapok. Miért nem gyártanak egyformákat? Egy csomagban 6db egyforma kis kedves kék zokni... 25pár aranyos sárga zokni. Már-már átfutott az agyamon, hogy az én zoknimból húzok a lábára egy párat. Majd azt mondjuk sízokni..tavasszal. Szerencsére férjem sasszeme kihúzott az örökös zokni pácból.

Tegye fel bátran a kezét, aki szokott hasonló cipőben járni? Csak bátran... senki nem tudja meg, hogy miért emeled most magasba a kis kezed, hiszen a kérdés nem hangosan hangzott el ;) Rendben  én magasba tartom oly magasba, hogy majdnem a plafont is elérem. Délután is az én reszortom volt elhozni Bálintot az oviból, hiszen nem lehet ott hagyni éjszakára. Olyan fél 4 felé szép lassan battyogtunk hazafele, közben megálltunk fagyizni. A kis családias fagyizónál kígyózott a sor. Rögtön kiszúrtam egy hölgyet a kislányával. Anyuka nem lehetett több mint 30 éves, kislánya éppen, hogy csak totyogott. De azta! Én soha nem néztem ki olyan csinosan, nem voltam olyan sovány és nem passzolt még ennyire a fülbevalóm az elegáns cipőmön található kővel.

Persze nőből vagyok. :) Máris puffogtam magamban, elindult az egom által keltett piszkálódás.

 - „Biztos nem foglalkozik annyit a gyermekével...” Hol volt nekem arra időm, hogy edzek és így nézzek ki egy pici baba mellett..” „Neeem...nem ez a normális...” „ Jó vagyok úgy ahogy vagyok...”

Na, de mi is a jó? Ki dönti el mi a „normális”? Töredelmesen bevallom én kicsit átestem a ló túloldalára, terhességem alatt 35 kilót híztam. Bezony. 90 kilógrammal bandukoltam be a szülőszobába. Itt meg is ejthetünk pár szót a XXI. századi népbetegségről. Testképzavar. Önmagunk elfogadása, folyamatos küzdelem, megfelelni vágyás egy torz képnek, amit kialakítunk a lelki szemeink előtt. A médiában reklámozott, terjesztett „tökéletes női test képe”, mely szinte száz százalékosan retusált, és hamis kép. Korunk legmenőbb social media platformjai meg egyenesen ártalmasak, gondolok itt az Instagramra elsősorban. Manapság már mindenkitől elvárják, hogy szépek, csinosak, soványak legyenek. A férfiak legyenek erősek, izmosak, és fittek, szakállasak, belőtt hajúak. Nincs hajad? Az sem baj, van már férfi paróka is... Döbbenet. A nők kortól és családi állapottól függetlenül legyenek bomba formában. Hát persze...eléggé sanszos, hogy az ordító kisbabám mellett eltöltött éjszakázás után neki állok futni és vidáman brokkolit majszolni.

 Ha valami baromi nehéz a gyerekkel otthon és valahogy eljut hozzád a hír, hogy Juliskáéknál, Mariskáéknál is pont ennyire rossz a helyzet, nem sajnálod őket. Sőt. Felnevetsz, leesik egy óriási szikla, egy egész Mount Everest a mellkasodról, hogy másnál is ugyan azok a problémák merülnek fel napról napra. Csak egy pár példa:

Fürdéssel kapcsolatos nehézségek, bekönyörögni a kádba, majd kikönyörögni onnan. Ezt szerintem soha sem fogom megérteni. Három perccel előtte úgy kellett szinte belepasszíroznom a langyos habos vízbe, majd amikor azt mondom vége a fürdésnek, tessék kiszállni...tudjátok mi történik :)

Altatáskor is, amiket ki tud találni: pisilnem kell, fogat mosni kell négyszer, kakilni kell, csak inni megyek ki, és mikor végre csend van... - Anya, éhes vagyok! - ilyenkor érzem azt, hogy ha szép lassan beletúrnék a hajamba csomóstul maradna a kezemben.

Néha magamat szórakoztatom, elképzelem milyen is lenne, ha mi felnőttek így élnénk az életünket. 

Sokat őrlődünk, igaz? Vajon jól csináljuk azt, amit csinálunk? Hiszen a Piri néni azt mondta ne vegyem fel a babát, ha sír, mert elkapatom. Nos, üzenem Piri néninek, én felveszem. Azt teszem, ami a lelkemnek jó. És tegyétek ti is ezt. Nagyon sok könyvet elolvastam és még jobban csak kétségek közé taszított. Persze nem mondom, nagyon hasznosak a könyvek a tanácsok, de ne ezekre tegyétek fel az életeteket. A szülőség egy örök harc önmagaddal, hiszen nem lehetsz mindig jó zsaru, nem lehetsz a gyermeked haverja. Szülőnek kell lenni, tanítani és nevelni őket. Megtanítani őket szeretni, okosan gondolkozni, lássák az összefüggéseket a világban. Ha mindezt szívből teszed, nem lesz baj. És ne feledd, most is 10 anyukából három éppen az eltűnt csíntalan zoknikat keresi zokogva. Kettő a kiságy mellett fekszik a földön és pihen kerek öt percet. Egy örül, hogy végre úgy tud vécére menni, hogy becsukta az ajtót maga után, ami valljuk be szuper teljesítmény. Négy éppen magát okolja, amiért a gyermekével összeveszett a „nem ehetsz több édességet”- mondat után.

Sok sikert mindenkinek, ne feledd az anyák életében a szomszéd fűje sosem zöldebb. ;)